view_article

A pozitív diszkrimináció és az áldozat-kultusz

By Jim Peron

Több, mint 50 éve Frederic Bastiat francia író azt fejtegette, hogyan veszíti el az eltorzított jogrendszer jogvédo" szerepét és válik újraelosztó gépezetté. E jogferdítésnek Bastiat szerint két oka van: az egyik az "ostoba kapzsiság", a másik a "hamis emberbaráti szeretet"; következményei pedig a szociális konfliktusok elmérgesedése és az igazságtalanság növekedése. Azt a politikai eljárást, mely arra irányul, hogy mások jogait, vagyonát vagy szabadságát elkobozzák, "legális fosztogatásnak" nevezi, a jogrendszer pervertálását pedig "a gyu"lölet és a viszály kiapadhatatlan forrásának." [Frederic Bastiat, A jog (Irving-on-Hudson: Foundation for Economic Education, 1950), p.18.] Természetesen Bastiat el sem képzelhette, hogy a baloldal ezt a mechanizmust milyen egyedülálló módon alkalmazza majd. Igaz, o" a nyílt elkobzás és újraelosztás kategóriáiban gondolkodott, elemzése azonban árnyaltabb megközelítésben is érvényes.

A pozitív diszkrimináció jó példa arra, hogyan vezet a jogferdítés a társadalmi konfliktusok elmélyüléséhez. Amint elfogadottá vált, a rendszer elkezdett bo"vülni: különféle kisebbségi csoportok próbáltak utat törni maguknak az új állami kasszához, hogy privilégiumokat szerezzenek. Mivel a pozitív diszkrimináció alapja az áldozat-státusz, a csoportok egymással versengve próbálták magukat a többieknél nagyobb áldozatként feltüntetni.

Dinesh D'Souza szerint "az egyetemeken volt megfigyelheto" az a furcsa jelenség, hogy a különbözo" kisebbségek - feketék, hispanók, amerikai indiánok, külföldi diákok, feministák, melegek stb. - megpróbálják magukat a legelnyomottabként aposztrofálni. Mindenki a létra legalacsonyabb fokáért verseng. Áldozat mivoltukat erkölcsi alapként arra használják, hogy versenytársaikat mentegeto"zo"knek állítsák be, o"ket pedig ne sújthassa se kritika, se szankció. Végül ez az áldozat-kultusz fegyverré válik, amivel a kisebbség a többséget fenyegeti - így az áldozatok tulajdonképpen elnyomóként részesülnek magasrendu" erkölcsi elismerésben." [Dines D'Souza, "Illiberal Education" (New York: The Free Press, 1991), p.3.]

Az a folyamat, amit D'Souza leír, a világon mindenütt végbemegy, de különösen azokon a területeken, ahol a pozitív diszkrimináció doktrinája meghatározó. Mielo"tt elhagytam San Franciscót, a város a mu"vészeti támogatásokért folyó bizarr harc megszállottja volt. Aktivisták azt állították, hogy o"ket senki sem képviseli a bizottságban, és követelték a bizottsági tagok számának növelését. Az új tagokat azután nem a mu"vészi érzékük vagy a mu"vészet iránti elkötelezettségük alapján, hanem valamilyen faji, etnikai, szexuális stb. kisebbséghez való tartozásuk okán választották meg.

Nem volt elég továbbá, hogy voltak már ázsiaiak, melegek vagy feketék, ezen csoportok keverékeit képviselo"k is helyet kellett hogy kapjanak a bizottságban. Elvégre egy spanyolajkú - bármennyire is reprezentatív -, nem képviselheti megfelelo"en egy spanyol leszbikus nézeteit. A lehetséges részhalmazok száma szinte végtelen, így a bizottság bo"vült és bo"vült, hogy akkora "áldozathalmazt" engeszteljen ki, amekkorát csak lehetséges.

A város pénzét többé nem arra használták, hogy a lakosság többségének érdeklo"désére számot tartó mu"vészeti törekvéseket támogassák, hanem arra, hogy kockázatos vállalkozásokat finanszírozzanak, melyek valamely kisebbségen belüli kisebbség igényeit elégítik ki. Sok esetben ez a pozitív diszkrimináció olyan mu"vészeket támogatott, akik nem tudtak önkéntes támogatókat szerezni, nem voltak képesek közönséget vonzani, ezért a kormányra gyakorolt nyomással kényszerítették ki állítólagos mu"vészetükért az anyagi elismerést.

Az áldozat-státusz szerinti válogatás folyamata már évekkel ezelo"tt elo"re látható volt. Nicholas Capaldi filozófus írta 1985-ben: "Emlékeztek, mit mondtak a kedvezményes elbírálásról? - hogy csak ido"leges eszköz. Ne higgyétek! A pozitív diszkrimináció a fasiszta korporatív államot teremti újra, azzal a különbséggel, hogy most nem csoportok szerinti (mint munka és to"ke), hanem faj, nem és etnikai háttér szerinti reprezentációnk lesz. A kormányzás egy bürokratikus bizottság kezében van, amelyet a "ketto"t innen, egyet onnan, ketto"t amonnan" elv szerint állítottak össze." [Nicholas Capaldi, "Out of Order: Affirmative Action and the Crisis of Doctrinaire Liberalism" (Buffalo: Prometheus Books, 1985) p.162.]

Clint Bolick ugyanerro"l így ír: "Ha az esélyegyenlo"ség célja helyett az eredmények ero"szakolt kiegyenlítésének célját követjük - ami a pozitív diszkrimináció alapfeltevése -, dupla vagy semmi játékot játszunk: az egyik nyeresége szükségképp a másik veszteségét jelenti. Ez, ahogy Morris Abrahm kifejti, a polgárjogok érvényesítésére való törekvés helyett "kivételezett helyzetre vágyó csoportok közötti durva politikai csatározássá" fajul. Az eredmény így pontosan az ellenkezo"je lesz annak, amit a jogalkotók el kívántak érni, amikor a törvény elo"tti egyenlo"séget akarták biztosítani." [Clint Bolick, "Unfinished Business: A Civil Right Strategy for America's Third Century" (San Fransisco: Pacific Research Institute, 1990), p. 105.]

Sandra Day O'Connor legfelso"bb bíró szerint "egy valamely múltbeli diszkriminációra hivatkozó homályos jogalap nem igazolhat merev faji kvótát." Az ilyen jogalap "megnyitná a kaput minden hátrányt szenvedett csoport elo"tt, hogy kárpótlásért versengjen. Az álom az egyenlo" állampolgárok alkotta államról, ahol a faji hovatartozás irreleváns a leheto"ségek és a teljesítmény szempontjából, a folyton változó kedvezmények mozaikjává töredezik, amelyet múltbeli sérelmekbo"l eredo" és meghatározatlan követelések szilánkjai alkotnak ? Ez ellentétben áll mind az alkotmányos rendelkezés betu"jével, mind szellemével, melynek központi eleme az egyenlo"ség." [Bolick, p. 110.]

Herman Belz, a marylandi egyetem amerikai alkotmánytörténet-professzora, továbbmegy, és azt állítja: "A pozitív diszkrimináció alkalmazásával a társadalom elso"dleges egysége a közösségteremto" egyén helyett a csoport lesz, és ez válik az egyén jogainak forrásává. So"t, a feketék ügye lett "a" mintája az egyre szaporodó közösségi jogi követeléseknek, melyek az amerikai közéletet meggyöngíto" klikkesedéshez vezettek a 70-es és 80-as években." [Herman Belz, "Equality Transformed: A Quarter-Century of Affirmative Action" (New Brunswick: Transaction Books, 1991), p.5]

Belz észrevétele az is, hogy a történelem során mindig voltak olyan csoportok, melyek különbözo" ido"szakokban, különbözo" társadalmakban hátrányos megkülönböztetést szenvedtek, és több esetben egy adott társadalom szinte minden tagja a saját nevében formálhatna jogot a pozitív diszkriminációra. "Ha a társadalmi megkülönböztetést választjuk a pozitív diszkrimináció alapjául, ez visszameno"leges és kárpótló jellegu" elbírálási mechanizmust eredményez. A kárpótlás elvének általánossága és hatása, továbbá a sikertelen törekvés azoknak a törvénytelenségeknek a feltárására, melyek az egyént korlátozzák vagy megakadályozzák leheto"ségei kiaknázásában, múlt és jelen összemosódását eredményezték. Az a törekvés, hogy a szándékoltan megkülönbözteto" bánásmódot feltárják és azonosítsák, politikai nyomásra faji alapú segélyelosztássá alakult. Stevens bíró szerint, ha a rabszolgaság története "igazolhat ilyen rendszertelen faji alapú segélyelosztást?, ez nem pusztán a visszameno"leges törvényhozást szolgálja, hanem folyamatos igazolási alapot is ad különleges elo"jogok érvényesítésére". Stevens és Stewart bírók helyesen állapítják meg, hogy egyetlen egy népcsoport sem élvezhet egyeduralmat a szociális hátrányok tekintetében, és Amerika történelme szinte minden faji, etnikai és vallási csoport számára szolgáltathatna alapot a kárpótlásból való részesedésre." [Belz, p. 177]

Akár a pozitív diszkriminációt, akár az úgynevezett pozitív jogok valamelyik elméletét nézzük, érvényesítésük során a klikkesedés elkerülhetetlen. A szu"kös ero"források világában élünk. Ez azt jelenti, hogy az ero"források soha nem állnak rendelkezésre olyan mennyiségben, hogy mindenki igényeit kielégíthessék. Ezért van szükség gazdasági rendszerekre. Ugyanez érvényes a foglalkoztatásra is. Majdnem mindenfajta munka esetében több a jelentkezo", mint ahány a betöltendo" hely. [Megjegyzendo": A kormány bizonyos rendeletei következtében - mint például a bevándorlási törvények, amelyek mesterségesen leszorítják a munkavállalók számát - gyakran ezzel ellentétes illúzió alakul ki.] A pozitív diszkrimináció hasonlóképp jár el, mint a régi apartheid rendszer, amikor elkülönítette a feketéket mind a munkavállalásban, mind a hétköznapi életben. A munkaadó ahelyett, hogy az alkalmasság alapján választana, egy meghatározott csoport tagjait alkalmazza.

Bármennyire növekszik is a gazdaság, soha nem képes mindenkit egyideju"leg kielégíteni. A munkahelyek, ösztöndíjak, egyetemi helyek és hasonlók kínálata a kereslethez képest szu"kös. A pozitív diszkriminációs eljárás is valamely fizetési képesség alapján juttat, amely azonban itt nem a pénz, hanem a pályázó áldozat-státusza.

A források szu"kös volta miatt az "áldozatok" rá vannak kényszerítve az egymással való konfrontációra. San Franciscóban minél hátrányosabb helyzetu" csoport tagja vagy, annál jobb politikai esélyeid vannak. Például, ha no" vagy, leszbikus és "harmadik világbeli" a bo"rszíned, gyakorlatilag a csúcson érezheted magad, bár a heteroszexuális, fehér férfiakkal meg kell küzdened. Sok ilyen csoport érzi úgy, hogy ha a többi csoport hátrányát lekicsinyli, "fájdalmát" lebecsüli, o" maga nagyobb elo"nyhöz juthat. Mindaddig, amíg a te csoportod a divatos, maximalizálhatod a kiváltságaid, amint azonban feltu"nik egy másik, még nagyobb fokú hátrányos megkülönböztetéssel a tarsolyában, politikai súlyod és gazdasági elo"nyöd megcsappan. Ez sarkall minden csoportot a másik kiszorítására.

A pozitív diszkrimináció divatos teóriája a feketéket tekinti a leghányatottabb sorsú csoportnak, akik ezért különleges bánásmódot érdemelnek. A képzettebbek közülük azonban nem kívánnak osztozni a "tortán", inkább megpróbálják kiszorítani azokat a feketéket, akiket szerintük nem nyomtak el a múltban annyira. Reginald Wilson, az Amerikai Nevelési Tanácstól például nem engedné, hogy Nyugat-indiai feketék is részt vegyenek a pozitív diszkriminációs programban: "Afrikaiak, akik talán Angliában tanultak, nem képesek az amerikai feketék problémáit megérteni." (D'Souza, p. 170) Feketék angol akcentussal tehát kizárva. Az is elo"fordult, hogy spanyolajkú (hispanic) aktivisták arra kényszerítettek egy egyetemet, zárja ki a spanyolajkúakat pozitív diszkriminációs programjából, annak ellenére, hogy azok definíció szerint "hispanic"-ok. Az aktivisták arra hivatkoztak, hogy a "hispanic" szó alatt az egyetem tulajdonképpen fehér európaiakat ért, akiknek fogalmuk sem lehet arról, mit jelent "chicanó"-nak vagy Puerto Ricóinak lenni. [D'Souza, p. 170] Egyébként furcsa módon sok Puerto Ricói Nyugat-Indiaiak vagy karibi feketék és spanyolok keveréke. Míg tehát az aktivisták próbálják kirekeszteni a felmeno"iket adó nációkat, o"k maguk az áldozat-lista csúcsát közelítik meg.

Ez a vad tülekedés a létra legalacsonyabb fokáért bizonyára komoly károkat okoz a kedvezményezettek önbecsülésében. Képzeljük csak el, hogy egy intézmény felvesz valakit, de nem azért, mert képzett, hanem azért, mert nem az. Hovatovább az intézmény elvárásai jóval felülmúlják a teljesítményét, annyira, hogy végül kiesik vagy elküldik. Ezek után pedig továbbra is azt kell kommunikálnia a világ felé, hogy az o" élete mennyivel rosszabb, mint más csoportok képviselo"ié. Ha ebbo"l a lelki csapdahelyzetbo"l bárki ki tud kecmeregni úgy, hogy mego"rzi önbecsülését, az kész csoda.

Mivel a pozitív diszkrimináció alkalmazása során a diákokat nem tanulmányi eredményeik, hanem bo"rszínük alapján veszik fel, sokkal magasabb közöttük a bukások száma. Például azok a fekete diákok, akiket normál követelmények mellett vettek fel, sokkal nagyobb számban diplomáznak, mint azok, akik pozitív diszkriminációs eljárás során nyertek felvételt. Van példa arra, hogy egyetemek fizettek fekete diákoknak azért, hogy elkerüljék a bukást. Azonban ez a kiváltság más faji csoportok számára nem elérheto". Shelby Steele afro-amerikai professzor így kommentálja ezt: "Ez az a bu"nös jóindulat, mely gyilkol. Miféle önbecsülés marad egy fekete diákban, akinek csak ki kell nyújtania a karját, és pénzt kap azért, hogy sikeres C vizsgát tett, míg sok fehér diák számára kínos lenne, ha ilyen átlagos teljesítményt nyújtana? Mi táplálhatná jobban a kisebbrendu"ségi érzést?" [Shelby Steele, "The Content of Our Character" (New York: St. Martin's Press, 1990) p. 90.)] Ha a politikai hatalmat a korábban elnyomott csoportokhoz való tartozás alapján osztják el, akkor az önazonosság az áldozat-mivolthoz for közvetlenül kapcsolódni. Az "elnyomottak" így nehezen is tudnák magukat másnak látni, mint áldozatnak

A világ más részein is észlelik ezt a trendet. Simon Barber, Dél-Afrika legnagyobb példányszámú lapjának, a "Sunday Times"-nak az újságírója így vélekedik az amerikai áldozat-kultuszról: "Amerika az az ország, ahol a polgárok szenvedéseiket a méltóság jelvényeként hordozzák? Teszik mindezt azért, hogy a nagy becsben tartott áldozat-státuszt kieszközöljék maguknak, mely felmenti o"ket nyomorult életük minden felelo"ssége alól, és nemcsak hatalom-érzetet, hanem gyakran valós hatalmat ad a kezükbe. Ennek az országnak az alkotmánya elidegeníthetetlen jogként határozza meg a boldogságra való törekvést. Sok amerikai azonban más, újszeru" jogot formál magának: jogot a kiváltságra és a kompenzációra, mely azoknak jut, akik meg tudják gyo"zni polgártársaikat arról, hogy az o" életük milyen nehéz és mennyire szerencsétlenek is o"k? Hogy itt nyerni tudj, nyafognod kell." [Simon Barber, "Simon Barber's America", Sunday Times, July 26, 1992, p. 25.]

Belz arra figyelmeztet: "A pozitív diszkrimináció nagy hangsúlyt helyez a faji öntudatra és az elo"ítéletekre. Felero"síti az elnyomottság attitu"djét a feketék és más támogatott csoportok körében, akiket eltartottként kezel, és - ha nem is alantasnak, de mindenesetre - alkalmatlannak tart az önálló megmérettetésre." [Belz, p. 252.]

Az áldozat-csoportok ezért aztán arra kényszerülnek, hogy folyamatosan olyan esetek után kutassanak, amelyek továbbra is elnyomottságukat igazolják. Minden pozitív diszkriminációs gazdasági ösztönzés a probléma megoldása ellenében hat. Akik a támogatottak közé tartoznak, azok politikai hatalma és gazdasági elo"nye töretlen. Az áldozat-csoportok részéro"l elfogadottá válik a ketto"s mérce, valamint az olyan akciók, melyek a többség számára nem megengedettek. Ez pedig ahelyett, hogy a különbözo" csoportok közötti harmóniát ero"sítené, viszályt szít közöttük. Amint egy csoport áldozatként határozza meg magát, minden olyan eseményre felfigyel, amely áldozat mivoltát újra és újra megero"síti. Ez rombolja az önbecsülést és konfliktust teremt a csoportokon belül, a csoportok között, valamint ezen csoportok és a társadalom többi tagja között.

Amikor az amerikai polgárjogi mozgalomnak önkéntesekre volt szüksége a fekete szavazatok regisztrálására Délen, az egyetemekre mentek. Gyakran a fo"iskolák és az egyetemek voltak a leginkább antirasszisták az országban. A pozitív diszkrimináció évtizedei után azonban sok diák érezte magát kiszorítva, mert nem voltak kello"képpen elnyomottak ahhoz, hogy emiatt elo"nyhöz juthattak volna. Az eredmény: a rasszista megnyilvánulások elszaporodása az egyetemeken. D'Souza írja: "Az amerikai felso"oktatásban az elmúlt években látványosan elo"tört a bigottság, az egyetemi hivatalnokok és a nemzeti média legnagyobb megrökönyödésére. Alighogy a nemzet megbékélt az emberi jogi mozgalom által kieszközölt változtatásokkal, ezek az incidensek elszaporodtak. [D'Souza, p. 125.] A "The Washington Post" így panaszkodott. "A fo"iskolák, melyek néhány éve az emberi jogi mozgalom örökösének mutatkoztak, mára új és rendkívül visszataszító rasszizmusról tesznek tanúbizonyságot." ["On Campus Civil Rights and Wrongs", The Washington Post, March, 23, 1987.]

"Enyhén szólva furcsa, hogy azokban az intézményekben, ahol felmérések szerint a faji attitu"dök a legliberálisabbak, a faji konfliktus kiélezo"dik."- mondja Walter Massey, a chicagói egyetem professzora. [D'Souza, p.126.] Más szavakkal, azok a felso"oktatási intézmények, ahol a legero"teljesebb pozitív diszkrimináció érvényesül, egyben azok is, amelyekben a bigottság a leginkább kifejezésre jut.

Az okokat nem nehéz megérteni. A nem támogatott diákok pusztán társadalmi helyzetük miatt kitaszítottnak és megkülönböztetettnek látják magukat. Talán barátaikat utasította el a fo"iskola, kevésbé képzett és valamely kitüntetett csoporthoz tartozó diákok kedvéért. A támogatott diákokat pedig egyre inkább frusztrálja, hogy képtelenek vagy csak nagy nehézségek árán sikerül lépést tartaniuk az akadémiai színvonallal, az okokat pedig a bigottságban és a rasszizmusban keresik. [Megjegyzendo" hogy ez nem vonatkozik azokra, akiket teljesítményük és nem áldozat-státuszuk miatt vettek fel.]

Így aztán mindkét fél egyformán érzékennyé válik a látszólagos diszkriminatív lépésekre. A helyzet súlyosbodik, amikor a fo"iskolák annak érdekében, hogy megelo"zzék a faji incidenseket, keményen cenzúrázzák az e témában folyó közbeszédet. A politikailag korrekt beszédmód bevezetésével az egyetemek tiltanak minden olyan megnyilatkozást, amely sérthet bárkit is, aki kitüntetett csoporthoz tartozik, míg lekicsinylo" és rosszindulatú megjegyzések nem kitüntetett csoportokról megengedheto"k. Az felso"oktatás nemsokára egy halom dinamittá válik, mely arra vár csak, hogy valaki meggyújtsa a kanócot. Minél inkább próbálják az "áldozatok" problémáját ún. speciális programokkal megoldani, a helyzet annál rosszabb.

Az elhíresült Bakke-ügyben Justice Blackmun legfelso" bíró így fogalmazta meg a pozitív diszkrimináció alapelvét: "Ahhoz, hogy felülemelkedjünk a rasszizmuson, tekintetbe kell vennünk a faji szempontot. Nincs más mód. Ahhoz pedig, hogy bizonyos embereket egyenlo" elbánásban részesíthessünk, különbözo"képpen kell o"ket kezelnünk." [Belz, p.152.] A legszomorúbb ebben az, hogy a faji szempontok tekintetbe vétele már rasszizmus, ez pedig további rasszizmust szül, az áldozatok újabb generációját hozva létre. Ezek az irányelvek alig-alig hatnak arra a generációra, amely elnyomásban élt, és amelynek az elnyomók nem adtak elégtételt. Ehelyett a kiváltságok és a bu"n terhe átszáll a következo" generációra. Így aztán "megbüntetik" a mai fehér diákokat Jim Crow fajüldözo" törvényeiért , melyek a most élo" fekete diákok szüleinek és nagyszüleinek jogait sértették. A fehér diákok pedig úgy érzik, olyasmiért bu"nho"dnek, amit el sem követtek.

A generációkon átnyúló kompenzáció csak gyu"löletet és utálatot ébreszthet, és pontosan ez az, ami történik. A méltán eltemetett rasszizmus most éppen az antirasszista fellegvárakban támad új életre. Belz mondja: "A pozitív diszkrimináció nem egyszeru"en ellentmond a társadalomtudományok tényeinek, hanem figyelmen kívül hagyja azt a történelmi leckét is, hogy a faji és etnikai alapon szervezett társadalmak gyu"lölködést és elnyomást eredményeznek. Míg faji alapú megkülönböztetés osztja fel a társadalmat elnyomókra és elnyomottakra, - véli Barry Gross - "aligha remélhetjük, hogy a megosztottság orvosolható és a hiba helyrehozható, ha továbbra is a különbségekre hivatkozunk." Ilyenformán a megkülönböztetett bánásmód fo" ellenérve az a történelmi tény, hogy a faji, vallási vagy etnikai alapú megkülönböztetés társadalmi rendezetlenséghez, háborúhoz és tömegmészárláshoz vezetett? Douglas Rae így határozza meg a pozitív diszkrimináció téveszméjét: "A probléma a kompenzációs egyenlo"tlenséggel - "egyenlo"tlenség az egyenlo"ség nevében" - az, hogy hasonlóságot mutat az ilyesfajta kifejezésekkel: "ölni a békéért" vagy "hazudni az igazság nevében"." [Belz, p. 257.]

A pozitív diszkrimináció évtizedei alatt felszakadozott az amerikai társadalom szövete. Nemcsak háborút szított a versengo" "áldozat-csoportok" között, hanem milliókat tett ellenséggé, akiknek az "elnyomott" osztályok szenvedéseihez semmi köze nem volt. Jól képzett diákokat és szakembereket mello"znek pusztán azért, mert nem kitüntetett csoport tagjai. A hivatalosan "elnyomottnak" nyilvánított csoportok, egymással háborúzva, laza koalícióban küzdenek az amerikai társadalom maradékáért. Az ingerküszöb pedig olyan alacsony, hogy a legkisebb incidenst is rögtön rasszizmusnak kiáltják ki, függetlenül attól, mennyire ártatlan - mint például a floridai választási eset. Eközben az "elnyomott" csoportok tagjai kóros önbizalomhiányban szenvednek, melyet az "áldozat-státusz" folytonosságáról alkotott elképzelés táplál. Ezek az emberek gyakran szörnyen boldogtalanok, és ez a boldogtalanság elnyomottságuk újabb bizonyítékaként szolgál. Háborúban állnak önmagukkal, egymással és a társadalom többi tagjával is. Mi mást várhatnánk egy ilyen helyzetto"l, mint további konfliktusokat?

Bastiatnak igaza volt. Mihelyt egy kormányzat elkezd bo"szen kiváltságokat osztogatni, az eredmény elkerülhetetlenül az elo"nyökért folytatott kíméletlen harc lesz. Bármily szilárdnak tu"njék is egy társadalmi berendezkedés, a mesterségesen gerjesztett konfliktusok évtizedei - a pozitív diszkrimináció uralma - meggyöngítik a szerkezetét, és ha nem javítunk rajta, menthetetlenül darabjaira hullik.

---

Jim Peron is the Executive Director of the Institute for Liberal Values, the editor of the book The Liberal Tide, and the author of the forthcoming book 'The Road Not Taken: Resolving the Crisis on the Roads.'